Társadalom

Röviden, ennyi:

Hamarosan már Londonból jelentkezem :)

Saving civilization will take a massive mobilization, and at wartime speed. The closest analogy is the belated US mobilization during World War II. But unlike that chapter in history, in which one country totally restructured its economy, the Plan B mobilization requires decisive action on a global scale.
On the climate front, official attention has now shifted to negotiating a post-Kyoto protocol to reduce carbon emissions. But that will take years. We need to act now. There is simply not time for years of negotiations and then more years for ratification of another international agreement.
It is time for individual countries to take the initiative on their own. Former Prime Minister Helen Clark of New Zeeland led the way. In late 2007 she announced that New Zeeland would boost the renewable share of its electricity from 70 percent, mostly hydro and geothermal, to 90 percent by 2025. The country plans to cut per capita carbon emissions from transport in half by 2040. Beyond this, New Zeeland plans to expand its forested area by some 250.000 hectares by 2020, ultimately sequestering roughly 1 million tons of carbon per year.
We know from our analysis of global warming, from the accelerating deterioration of the economy’s ecological supports and from our projections of future resource use in China that the Western economic model – the fossil fuel-based, automobile-centered, throwaway economy – will not last much longer. We need to build a new economy, one that will be powered by renewable sources of energy, that will have a diversified transport system and that will reuse and recycle everything.

Credit to Sebastiao Salgado, one of the greatest social documentary photographers

We can describe this new economy in some detail. The question is how to get from here to there before time runs out. Can we reach the political tipping points that will enable us to cut carbon emissions before we reach the ecological tipping points where the melting of the Himalayan glaciers becomes irreversible? Will we be able to halt the deforestation of the Amazon before it dries out, becomes vulnerable to fire and turns into wasteland?
What if, for example, three years from now scientists announced that we have waited too long to cut carbon emissions and that the melting of the Greenland ice sheet is irreversible? How would the realization that we are responsible for a coming 7-meter (23-foot) rise in sea level and hundreds of millions of refugees from rising seas affect us? How would it affect our sense of self, our sense of who we are? It could trigger a fracturing of society along generational lines like the more familiar fracturing of societies along racial, religious and ethnic levels. How will we respond to our children when they ask, “How could you do this to us? How could you leave us facing such a chaos?”

From Lester Brown’s Plan B 3.0: Mobilizing to Save Civilization

+20° – Greeks put on sweaters (if they can find them).
+15° – Hawaiians turn on the heaters (if they have them).
+10° – Americans shake, Russians are planting cucumbers.
+5° – You can see your own breathing. Italian cars don’t start. Norwegians take a bath. Russians drive with lowered windows.
0° – Water freezes in America, in Russia it thickens.
-5° – French cars don’t start.
-10° – You’re planning a vacation to Australia.
-15° – Your cat insists to sleep in your bed. Norwegians put on sweaters.
-18° – New York landlords turn on the heaters. Russians make their last seasonal picnic.
-20° – American cars don’t start. People in Alaska start wearing long-sleeves.
-25° – German cars don’t start. Hawaiians are dead.
-30° – Politicians start talking about homeless people. Your cat prefers to sleep in your pajamas.
-35° – Too cold to think. Japanese cars don’t start.
-40° – You’re planning a 2-week hot tub bath. Swedish cars don’t start.
-42° – Transportation stops in Europe. Russians eat ice cream on the street.
-45° – All Greeks are dead. Politicians really start doing something for the homeless.
-50° – Your eyelids start sticking when you blink. In Alaska, people close the window in the bathroom.
-60° – White bears start moving south.
-70° – Hell freezes.
-73° – Finnish special services evacuate Santa Claus from Lapland. Russians wear earmuff hats.
-80° – Lawyers put their hands in their own pockets.
-114° – Ethyl alcohol is freezing. Russians are unhappy.
-273° – Absolute zero, atomic movement stops. Russians wear boots.
-295° – 90% of the planet is dead. Russian soccer team becomes the world champion.

Ahogy ígértem, jön a kis irományom is (igaz, késve), amelyről ugyan nem tudom, hogyan érdemjegyet ér, de nekem tetszik:)

Itt elérhető. Sorry, valahogy nem tudtam szépen beilleszteni, nem vitte a code-ot.

Emellé még beírtam egy régi, sok mosolygást okozó cikkrészletet is:

Bulibalesetek

Kezdetben történtek ugye a diszkóbalesetek. Elég csúnya ügyek voltak ezek: ifjú falu bikája a Lada ezeröcsi szőrkormányát kézben lazán tartva, nem kevés vilmoskörtétől átszellemülten, a frissen másolt Soho Party-kazetta dübörgésétől felajzott állapotban, az anyósülésen hasonlóan jó hangulatban kacarászó faluszépe bikavadító idomaira fixálva elnézett egy kanyart hazafele tartva a szomszéd helység zenés szórakozóegységéből, és rácsavarodtak a környék legszebb tölgyfájára. Miután a tajgán jónéhány évvel korábban épített jármű viszonylag gyengén volt ellátva mind aktív, mind passzív biztonsági rendszerekkel, és a még létezőket sem igazán használta ki a kis kompánia, hiszen a kantár bekötése menőéknél sokat ront az imidzsen, az incidens szomorú véget ért. Mind a bika, mind a szépség odalett, nem beszélve a hátsó ülésre bezsúfolódott, négy és hét közötti létszámban összegyűlt, vadul kurjongató, és egy demizsonnyi olaszrizlinget éppen körbeadó, pechükre a rossz kocsiba, rosszkor behiénázó cimborák csapatáról, akiket háromszáz méteres körzetben találtak meg a helyszínre nagy erőkkel felvonuló mentőegységek. Este a híradóban az ilyen alkalmakra gyakorolt, mélységesen megrendült, szuggesztív, a tragikus eseményeket követő gyászról és az értetlenségről egyaránt tanúskodótónusban jelenthette be a tudósító: a fiataloknak esélye sem volt a túlélésre.

Egy időben szinte hetente történtek hasonló szomorú esetek, meglehetősen hangos társadalmi visszhangot kiváltva. Leginkább vidékre volt a jellemző, ahol egy-egy divatosabb szórakozóhelyre a környező városokból tömegével érkeztek a fiatalok, akik elfeledkeztek az aprócska tényről, hogy hajnalban még valahogy haza is kell vezetni, és jó hedonista módjára csak a pillanatnak élve becsavartak pár kör töményet. Reggelre természetesen kellőképpen megemberedtek, és a hasonlóan feltüzelt cimbiknek, vagy az aktuális szőke trófeának szükségszerűen meg kellett villantani, mit tud apu Golfja. A kocsi rendben is volt, a reflexek kevésbé. Mentők ki, a híradó tudósítója pedig máris nyelhette a tojásfehérjét a gyászos, mély orgánum eléréséhez.

A diszkóbalesetek keserű divatja aztán valamelyest alábbhagyott, vagy legalábbis az új idők, újféle bulizós szokások beköszöntével átalakult. Ugyan még ma is hallani hasonló eseményekről, számuk a kilencvenes évek elejei éjszakai karambol-őrületéhez képest jóval kisebb. Ha ma történik ilyesmi, az esetek jó részében nem, vagy nem csak az alkohol az események mozgatórugója; a mai nagymenők repülőtabletta illetve gyorsulópor elfogyasztása után jutnak emberfeletti képességeikhez (lásd még: Ex-Men), melyek a szervezetbe jutáskor apu járgányát is átvarázsolják elpusztíthatatlan csodagépezetté (vö. Ex-Mobil). Miután természet Anya nem kapott a jóféle tudatmódosítóból, ő sajnos nincs tisztában a ténnyel, hogy Gipsz Jakab főállású partiarc éppen szuperképességekkel rendelkezik, és törvényeit továbbra is vonatkoztatja emberünkre, aki így jó esetben másnap az intenzíven ébred, rosszabb esetben vallástól és világképtől függően egy jobb világban, esetleg az örök vadászmezőkön. És apu BMW-je is oda.

Okosabbak tehát tudják, csínján kell bánni az emberfeletti képességekkel, hiszen a társadalom még nincs felkészülve a szuperhősökre (és itt megint csak az Ex-Men történetre tudok visszautalni). Az “Ön dönt: iszik vagy vezet” kampány semmit sem vesztett aktualitásából, bár kiegészült további pszihotróp szerek abúzusának módozataival. Azaz ha a tudattágítás összes változatát le akarjuk fogni, a szlogent valami hasonlóra kell cserélnünk: “Ön dönt: iszik/tép/szív/tol/dobál vagy vezet”. Ilyenformán megszólíthatjuk a manapság beérő generációkat is, tudtukra adva, hogy a tudatmódosítás és a járművezetés nem fér össze.
(…)
Jobb tehát a békesség, és egyvalakit a csapatból kisorsolni, aki nagy duzzogva józan marad az éjszaka folyamán, és biztonságban hazavezet, vagy engedni az igényszintből és a tömegközlekedést felhasználva térni meg otthonunkba. Bármilyen visszataszítóan is hangzik ez utóbbi opció, még mindig lényegesen jobb perspektíva az intenzívnél vagy egy kétméterszer fél méteres fadoboznál. Megfelelő nyitottsággal és hozzáállással igazi kalanddá lehet fejleszteni a reggeli hazajutást vonattal vagy busszal. A bulibolygóról frissen érkezett, az ébredő világra rácsodálkozó parti-alienként kifejezetten mókás a mit sem sejtő földlakók, azaz a nemrég felkelt, munkába vagy családi látogatásra igyekvő civil társadalom megfigyelése. Szociológus vénával rendelkező partiarcok (és melyik partiarc nem rendelkezik szociológus vénával vasárnap reggel hétkor?) számára rendkívül tanulságos lehet ilyenkor, még az éjszaka keletkezett világmegváltó gondolatok és érzelmek hatása alatt belehallgatni a “hétköznapi emberek” hétköznapi, ilyen állapotba eléggé földszintesnek tűnő beszélgetéseibe. Mindezt biztonságban, hiszen egészen elenyésző az esélye, hogy a masiniszta vagy a buszsofőr is bulizott volna az éjjel, és éppen képregényhősnek képzeli magát.

Ilyenkor nyáridőben ínyencek a Balaton egyik partjáról a másikra hajókázva is hazatérhetnek nyaralás alkalmával, a Mahart Rt. kellemesen fapados vízibuszait igénybe véve. E sorok írója nem egy alkalommal pattant fel a Siófok-Balatonfüred viszonylatban a reggeli első hajójáratra, (Kelén motoros!) fényképezőgépeiket bőszen kattintgató, strandpapucsos német turisták, illetve a bámulatra méltó látképet hangosan kommentáló lelkes hazai kirándulók társaságában. Katartikus élmény! Annak ellenére, hogy hajnalban még rendszerint meg voltam győződve róla, hogy az éppen kialakuló aranyhídon is gond nélkül át tudnék kelni a túlpartra.

(…)

By Candyflipper, in: Freee magazin, 2003. június, p. 60

Említettem, hogy többrészes sorozat indul a bulikról, most a bulibeszámolók után/helyett pár idézetet osztanék meg egy könyvből: Demetrovics Zsolt (szerk.): A szintetikus drogok világa. Diszkódrogok, drogfogyasztók, szubkultúrák. Animula Kiadó, Bp. 2000

Történt ugyanis, hogy az Addiktológia című kurzusom zárásaként házidolgozatot kellett írnunk valamilyen, az órán megbeszélt témából bizonyos szakirodalom felhasználásával. Tekintettel arra, hogy a  különféle drogtípusokat 1000x megtárgyaltuk, jó ötletnek tartottam az elektronikus zene és a droghasználat kapcsolatáról elmélkedni mintegy 6 oldalon. Nem kellett szigorúan a felsorolt szakirodalomnál maradni, lehetett használni más papíralapú forrást is, így legnagyobb szerencsémre ráleltem a most idézendő könyvre és találtam benne pár hasznos infót.

A hasznos dolgok mellett azonban voltak haszontalanok is, vgy legalábbis megmosolyogtatók. A Freee magazinon kívül még nem igazán olvastam partyleírást, különösen nem szigorúan szakmai szempontok alapján készültet, így különösen mókás volt ilyen nyelvezetet és szóhasználatot olvasni ebben a témában. Másrészt pedig nem is mindig igazak a leírt folyamatok, jelenségek, így aztán az, aki még életében nem volt ilyen helyen, annak érdekes, torz képe lesz a szcénáról.

Pár részt beírtam (így jobban tudom kommentálni, sorry a hibákért, ha vannak), a hosszabbakat viszont csak scanneltem, így a megjegyzések lehetőségét meghagyom az olvasóknak.

Kezdem is,  a könyvből elsőként Sacco Koster: Manapság kell a house  (ford. Béni Boróka) írásából emelve ki részleteket:

Istenek ritmusa

A house zenék lényege és egyben jellemzője a ritmus. Gyorsabb, mint más tánczenék (a disco, a hiphop vagy a funk): 120-140 ütem percenként. Sőt, a house egy irányzata, mely a gabberhouse nevet viseli, akár a 200 ütemet is eléri percenként. A jó lemezlovas úgy kever, hogy egész éjszaka folytonos legyen a ritmus.

(…)

A legtöbb nagyvárosban számos klub nyílt meg, és a szórakozóhelyeken játszani kezdték a house-zenét, különben csökkent volna a látogatottságuk. Manapság Angliában, Hollandiában, Németországban és Svájcban olyan “rave”-eket rendeznek, ahol akár 15 ezer ember is táncol, míg össze nem esik. (Mert nyilvánvalóan csak ez lehet a buli célja a részvevők szempontjából hogy mentők vigyék el őket a végén, ugye?!)

Kapcsolódások

“A harmónia a kulcs, testvéreim” – szól a már klasszikussá vált szám egy sora. Gyakran valóban harmonikus látványt nyújt a sokféle ember egy dallamra mozduló, egész éjszakán át tartó, közös tánca. “A house mindenkié” – kezdettől fogva erre a mottóra épül az egész house-kultúra. Ez így van ma is: mindegy, hogy nézel ki, vagy hogyan táncolsz. Vessük össze a house-partik világát a punk-kultúrával. Ha valaki öltönyben és nyakkendőben megy punk-koncertre, kényelmetlenül fogja magát érezni. Ha viszont ugyanez az ember belép egy house-partira, egynek érezheti magát a többiekkel: csak a nyakkendőjét kell meglazítania és máris beállhat táncolni. Egy punk is azonnal táncba kezdhet, ha akar, mindaddig, amíg nem sért másokat öltözetével.

A house-zene teremtette harmónia magyarázatát gyökereiben kell keresnünk: a törzsi zenében. Az, ami egy jó house-partin történik, összevethető a törzsi társadalmak zenés rítusaival: a lemezlovas folyamatosan kever, hogy a táncosok egész éjjel, megszakítás nélkül hallhassák a rajongott zenét. A jó lemezlovas az éjszaka folyamán ívelt műsort épít fel, 3-4 csúcsponttal. Egy-egy szám rendkívüli izgalmakat okoz ismerősségével vagy újszerűségével, ilyenkor “beindul” a tömeg, kiáltoznak, sikongatnak, kezeikkel hadonásznak a levegőben.

Ezekben a pillanatokban válik láthatóvá a kapcsolat a lemezlovas és közönsége között: a táncosok reagálnak a lemezlovas akcióira. A tetőpont után – ami akár 15-30 percig is eltarthat – a közönség egy kicsit megnyugszik. Az ütem folytatódik, lassan közeledve a következő csúcsponthoz.

A sámán

A house rajongói úgy érzik, elnyeli őket a zene, amit egész testük érez. A ritmus miatt van ez így, ami valamivel gyorsabb az emberi szívverésnél, ezért vidám, felszabadult, optimista érzéseket kelt. A zene csak a tánc során “érthető meg”, általa egyesül az emberi test a zenével. Mivel a ritmus végig ugyanaz, a tánc mechanikussá válik a mozdulatok újraismétlésével. A mozdulatok ismétlése és a zene intenzív élményének hatására a táncosok transzba esnek; a tánc más tudatállapotot idéz elő.

A house olyan elemi szükségletekről szól, ami sok törzsi nép sajátja a Földön. Napjainkban az emberek “elszállnak”, hogy elfelejtsék az előző heti nehézségeket és feltöltődjenek a következő hétre. Ez magyarázhatja a house-kultúra ilyen mértékű elterjedését, ezért tetszik sokféle embernek világszerte. Az, hogy az emberek képesek soha nem hallott zenére táncolni, igazolja, hogy a zene önmagában könnyen elfogadható mindenki számára. Természetesen mégsem mindenkinek tetszik a house-zene, hiszen nincsen személyesebb a zenei ízlésnél.

Ezt követte egy hosszabb lélegzetvételű írás, melynek részeit kép formájában mutatom meg. Következzen Fejér Balázs: LSD és popkultúra c. írásának legjava:

Ezután folytatja az elmélkedést az LSDs élményekről, ami után a konklúziót mutatom meg:

Aha...

Ezután következik a buli leírása. Csapkodtam a térdem olvasás közben. Az “A lemezlovas” résztől olvasandó, a maradékot elfelejtettem levágni:

Köszönjük többek között a remix pontos meghatározását...

Nagyon nem mindegy barátom, hogy 120 vagy 150 bpm...

Hogy ezt Rush vagy Zabiela nem olvassa...

Leginkább azért van napszemcsi, mert 1. nem szeretik a villogást vagy 2. akkora a szemük, mint az öklöm és nem akarják mutogatni

1. Ha tényleg a zöldfülőre bíznák a warm-upot, a buli katasztrofális lenne... 2. Flier rulez :)

Végül Béni Boróka: Önimádat és gyökértelenség c. írásának részletével koronázom meg e postot:

A partizás az a szórakozási forma, amely a “nyugati kultúrában”, a fiatalok társadalmában világszerte, egyre inkább elterjed. A laschi közvetítő tényezők közé sorolom, hiszen az újnárcizmus térbeli, időbeli és társkapcsolati gyökértelenségének kultúraspecifikus megnyilvánulási formája. Kétségkívül tömeglélektani jelenség. A módosult tudatállapot elérését pedig nem csak a tömeg, hanem a hang-, fény- és térhatások, sőt tudatmódosító szerek is fokozzák. Emlékezzünk a görög narke szó zsibbadtság, bódulat jelentésére.
Ha a non-stop-buli “bejön”, akkor a fiatalok kiszakadnak a hétköznapokból és totális feloldódást élnek meg: ezekre az órákra minden szorongásuk megsemmisül, minden szürkeség háttérbe szorul, helyüket átveszik a fény- és hang-ingerek. Szükségük van erre, már napokkal a parti előtt ezt az érzést várják. A másnapok, a nappalok azonban sokkal üresebbek.
A parti gyakran nem hozza meg a várt katartikus élményt, hanem céltalan, mámoros mászkálás, vagy egy helyben toporgás lesz belőle (igaza van, lásd imemú). Mindez attól függ, hogy sikerül-e megtalálni az alkohol vagy a drog megfelelő mértékét, sikerül-e összefutni a haverokkal és ismerősökkel, illetve sikerül-e “felszedni” valakit (na ez már nem feltétlenül helytálló). A másnapi üresség-érzés azonban mindkét esetben fenyeget. Ki kell pihenni a bulit és át kell állni ismét a hétköznapok megszokott ritmusára.
(…)
Végül a mai, pesti divatról szeretnék szólni. A nők “divatos” öltözködését a következőképpen írhatjuk le: elsősorban fekete színű, mélyen dekoltált, szűk, testformákat hangsúlyozó viseletek és magas sarkú, vagy emelt talpú “holdjáró” cipők (csak nem a Buffalo korszakban íródott?:) ). A nők jelentős része festi a haját, ma már elfogadottak a “vad”, nem természetes hajszínek is (pl. répa- vagy padlizsánszín).

A férfiak is “színtelenül” öltözködnek, testhez álló nadrágot és felsőrészt hordanak. A “márkás cuccok” az igazán “menők”, gyakran a ruhadarabokon is feltüntetik a márkanevet, vagy -jelzést. Minél több reklámban szerepel valami, annál márkásabb, és minél márkásabb, annál drágább: ez a divat egyik alapszabálya (mondhatnám: ne bassz, tényleg?!). A legújabb divatirányzatok erőteljesen uniformizálnak azáltal, hogy a reklámokban bemutatott ideális, fiatalos, energikus életstílushoz rendelik a divatos viseleteket és az egyéb tárgyi feltételeket (pl. mobiltelefon, hajfesték, stb.). Ezt tüntetik fel kívánatosnak és követendőnek. A fiatalokhoz szóló reklámok kulcsszavai ezek és ezekhez hasonlók: buli, haverok, srácok, lányok, zene, lendület, pörgés, stb. Ezek a szavak pedig az általam leírt tendenciák leképeződései.
(…)

Remélem, víg perceket tudtam szerezni ezen írások megosztásával:) Nekem olvasás közben azok voltak.

Holnap közzé teszem itt a házidolgozatomat egy az egyben, aztán majd megírom, milyen jegyet kaptam rá :D

Lassan véget ér a vizsgaidőszak, ebből kifolyólag volt időm néhány film megtekintésére. A stressz oldására a könnyedebb, vagy könnyedebbeknek vélt filmekkel kezdtem.

“Drop it, shithead”

Ahogy az előző postban, úgy most is a leggagyibbtól kezdem. Ebben a körben ez a jelző a Max Payne-nek jutott, amely szerintem bármilyen más összeállítású csoportban megszerezte volna ezt a címet. Csak azért néztem meg, mert ismerős volt a cím a számítógépes játékok világából, és mert megnéztem a stáblistát, ami ígéretesnek tűnt. Ahogy a képeken is látszik, szerepelt a filmben főgonoszként Amaury “ey Papi” Nolasco (2 Fast 2 Furious, PB, Transformers), a másfél órás filmben mintegy öt perc erejéig a nagyon tehetséges, Hitmanből és leginkább a Quantum of Solace-ből ismert Olga Kurylenko, fél perc erejéig Nelly Furtado, felejthető szerepben Ludacris, valamint a mindig csodaszép Mila Kunis és természetesen a főszereplő, Mark Wahlberg (akivel én eddig CSAK szar filmet láttam).

Akciófilm lévén nyilvánvalóan ebből a filmből készülhetett a legtöbb kép.

“What d’you think we are? Gangsters?”

Az előzőnél sokkal jobb film az új Guy Ritchie trilógia első része, a Rocknrolla. Szerintem nem ütötte meg a Blöff vagy a Ravasz szintjét, de a következő részek még megtehetik; ennek ellenére élvezhető és jó filmnek tartom. Van benne szokás szerint Ritchie-féle szálkavarás-és összeérés, poénok, sok pofon és lövés, valamint megfelelő mennyiségű angol akcentussal kiejtett káromkodás.

A film szereplőit én az ismeretlen kategóriába sorolom, kivéve az érdekes arcú Thandie Newtont és az itt is felbukkanó Ludacrist; ennek ellenére nem érezhető a Brad Pitt kaliberű színészek hiánya.

“You’re part of the war”

A valósághoz még közelebb kerülünk a Gomorrah-val. Nápoly alvilági életét mutatja be az olasz nyelvű, majdnem két órás eposz, elég közvetlenül. Az utolsó kis boltlopó senkiktől a várost vezetőkig minden réteget érint a film, és ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy akar-e Dél-Olaszországban lakni. Érdemes megnézni, kedvcsinálónak ez az egyetlen kép mindent elmond:

“Thank you for not shooting me”

Ezennel el is érkeztünk a Valóság-rovathoz. Az első, amiről szót ejtek, Michael Moore első nagy filmje, ezzel robbant be a köztudatba, címe: Bowling for Colombine. A film a sorozatos iskolai lövöldözések apropóján készült, és megpróbálja feltárni, hogy miért is kell minden amerikainak fegyver otthonra és hogy miért sokkal magasabb a gyilkosságok száma az USA-ban, mint a szintén sok fegyverrel rendelkező kanadaiaknál. Vannak benne szívszorító részek, éles kritika rajzfilm formában, betétként; mit tegyünk, ez a valóság odaát. Az ő filmjeit kevésbé lehet screenshototkkal közelebb hozni, de azért megpróbálom.

Upon winning his Academy Award for Bowling for Columbine: “I have invited my fellow documentary nominees on the stage with us, and we would like to say that they’re here in solidarity with me because we like non-fiction. We like non-fiction and we live in fictitious times.”

“Not a single member of Congress wanted to sacrifice their child for the war in Iraq”

Up next, Fahrenheit 9/11. Érdemes újra és újra megnézni, csak hogy ne feledkezzünk el róla, mint az öszödi beszédről. Ahogy az előző film, úgy végső soron ez is az amerikai nép megvezethetőségét viszi filmre: pánikot kell kelteni, aztán mindent lehet csinálni. Leginkább nagy üzletet, ahogy erre is fény derül. Olyan összefüggésekre világít rá, hogy az agyam eldobom, kíméletlen mindenkivel szemben, valóság face2face. Képernyőre kerül a fiát büszkén Irakba küldő patrióta anyuka a háború elején, és képre kerül, miután szomorú telefonhívást kapott a katonaságtól. Megdöbbentő látni, de ugyanakkor felteszem a kérdést: mégis mit hitt, mi lesz? Ezekután bámulatos komolysággal tudja megkérdezni Mr. Moore a kongresszus tagjait az utcán, hogy lennének-e szívesek Irakba küldeni a gyerekeiket, mire azok hebegnek-habognak. Piszok egy érzés lehet tudni, hogy ország-világ látta ezeket a másodperceket.

Nem is részletezem tovább, aki látta, tudja, milyen érték, aki pedig nem, az nézze meg.

Rögtön következőnek említhetném a Sickot, ami mint szociálpolitikát tanulót érzékenyen érint, de mivel régen láttam, így most nem teszem. Ehelyett két idézettel zárom a Michael Moore-részt:

About Sicko (2007): “I made Bowling for Columbine (2002) in the hope the school shootings would stop and that we would address the issue of how easy it is to get a gun in the United States and, tragically, those school shootings continue. I made Fahrenheit 9/11 (2004) and I said that we’d been led to a war under false pretense. I said it on the Oscar stage and I was booed off. It’s my profound hope that people will listen this time.”

“Having been bumped from Larry King last night for Paris Hilton, I am beginning to take things personally. The priorities in this country are seriously askew.”

“What we take for granted might not be here for our children”

Végül pedig be kell vallonom, hogy csak most nyílt lehetőségem megnézni Al Gore filmjét 2006-ból, az “An inconvenient truth“-t. Kötelezővé tenném az iskolákban.

Nem egyszerűen egy újabb természetvédő/világvédő/stb filmről van szó. Igen, kétségtelenül felhívja mindazokra a dolgokra a figyelmet, amit az emberek nagyrésze már mind tud, vagy legalábbis hallott róla. De még annak is érdemes megnéznie, aki eszerint az értékrend szerint él, mert szerintem zseniális.

Először is, ahogy tálalva van. Remek technikai megoldások: semmi csilivili dolog, egyszerű, de mégis fantasztikus. Másodszor, arra a két nagyon fontos dologra igyekszik felhívni a figyelmet, ami szerintem is a leginkább hangsúlyozandó:
1. az emberek többségének miért nem esik le a húszfilléres, hogy mi a helyzet
2. a témáról pusztán értekezés és a “majd ők megoldják” felfogás elvetése és a “te csináld!” felfogás súlykolása, mert ez az, ami eredményre vezet.

Ő is kiemeli kedvenc mondatomat: “De hát ez ellen én nem tehetek semmit, milyen kicsi vagyok a világhoz képest!” Bármilyen elcsépelt is a “Think globally, act locally” mondat, mégis a legfontosabb mindközül, hiszen mi alakítjuk a világot. Erre az esetre hamarosan, újabb post keretében vissza fogok térni.

Végezetül fontos abba belegondolni, hogy mi lett volna, ha…ha nem csalják el Bushék a választást, és anno egy igazán környezettudatos ember került volna a világ legnagyobb szennyező országának élére. Elmaradtak volna háborúk, aláírták volna ők is Kyoto-t, stb; 8 nagyon fontos évet veszített el a Föld. Most, hogy Obama lett az elnök, bízhatunk valami változásban. Remélem, ez nem csak a szavak szintjén lesz. Egy idézettel zárok itt is, ezúttal Al Gore-tól:

“We have everything, save perhaps political will. But in America, I believe political will is a renewable resource.”

Erre csak egy válasz jöhetne: Yes we can!

Ezúttal ismét – nagyrészt – filmekről számolok be. Elkezdőtött a vizsgaidőszak, az okos fejemmel meg persze nekiláttam filmeket nézni…Ahogy haladok előre a filmek bemutatásával, úgy növekszik a fimlek színvonala.

Kezdem a Get Smart c. eposszal. Hallottam erről olyan vélekedést mely szerint “you gotta watch this one, man, I laughed my ass off”. Megnéztem…főszerepben Steve Carell, Anne Hathaway, Dwayne “The Rock” Johnson, de szerepet kap még Masi Oka (Heroes) és nagyon röviden Bill Murray is. Ezalapján nem lehetne annyira hmmm…a rossz nem is biztos, hogy a jó jelző, mert az egészen más (pl. Talladega Nights), ez a maga műfajában tűrhető.

De az életemből örökre elveszett másfél óra.

Kémfilm paródia ez a mű, nem mondom, hogy a legjavából, de vannak benne jó poénok, máskor csak visít a néző a fájdalomtól. Jól le lehet rajta tompulni, a végén már röhög az ember azon, hogy papírlapot tűzőgéppel odakapcsoznak valakinek a fejére. Anne eléggé rendben volt a filmben végig, Masi Okának sajnos megint az idióta hülyegyerek szerep jutott, The Rock pedig hozza önmagát (én bírom a tagot).

Konklúzió: ha kint esik az eső, a lakás már ragyog, a házik készen vannak, a könyveket ellopták, akkor elő lehet venni.

A második film a “Wanted“. Most jutott rá időm (najó, ez túlzás), de már régóta szemeztem vele. Igen, Angie miatt, rendben.

Megtekintettem tehát ezt az imdb által action-thriller kategóriába sorolt műremeket. Akciófilmnek nem elég pörgős, gyenge (vö. Transporter 1-2-3), thrillernek halovány. Ami jó benne azon kívül, hogy Angie/dublőre kipattan egy kádból anyaszült meztelenül, az az, hogy eszméletlen számítógépes trükkök vannak benne, komoly lassításokkal. Aki szeret ezekben gyönyörködni, annak ajánlom. Morgan Freeman mindenesetre nem e filmje miatt marad híres.

Itt át is lépek a “jó mozi” kategóriába.

Jó ideje már, hogy megtekintettem Ernőékkel a Letters from Iwo Jima címmel ellátott Clint Eastwood alkotást. Nos, az egy igazi eposz volt hosszát tekintve, és egy igen jó film, azt kell hogy mondjam. Nem mintha ott lettem volna anno, és most lenne mihez viszonyítanom, de egy egészen új élménnyel lettünk gazdagabbak: a japán-amerikai 2. világháborús konfliktus egyik leghíresebb csatáját láthattuk japán szemszögből.

Már akkor az a hír járta, hogy hamarosan érkezik ugyanennek a csatának a másik oldalon “felvett” filmváltozata. Zseniális ötlet szerintem egy csatát mindkét fél oldaláról bemutatni. Ez a verziót azonban csak most láttam, ez a “Flags of our fathers” címet viseli.

A csatajelenetek remekül sikerültek, a főszerepekben híres színészek játszanak (Ryan Phillippe, Barry Pepper, Jesse Bradford, és végül, de messze nem utolsósorban Paul Walker), a film mondanivalója pompásan lejön, még ha nagyon keserű is. Röviden, megpróbálva spoilermentesen: the show must go on.

(Legkésőbb) a filmből ugyanakkor kiderül, hogy az amerikai hadsereg sem volt fenékig tejfel (nahát), péládul amikor egy katona beesik a vízbe, és mivel a hajók konvojban haladnak, nem tudnak megállni, így ő ottmarad, ki sem jutott a csatamezőre. Ez hatalmas fejlődés az amerikai filmiparban, hiszen régebben az ilyen vonatkozású filmek kimerültek annyiban, hogy sunyi japán tengeralattjárók vadásztak éppen arra járó amerikai csatahajókra…

Innentől kezdve véresen komolyra fordul a téma. Talán külön postot is megérdemelnének. Lusta vagyok.

Hotel Rwanda. Azaz Hotel Ruanda. Aki valamit hallott már nemzetközi politikáról, nyilván nem kerülte el a figyelmét Ruanda esete. Vagy azért, mert akkor éppen aktuális volt, vagy azért, mert később példaként mutogattak az esetre.

Elöljáróban annyit, hogy 18-as karikával futott a film pár napja a Duna TV-ben (anno moziban lemaradtam róla), és ez nem véletlen. Erre a sztorira rá kell hangolódni, és nem egy randi film.

Ruandában két törzs él: a tuszik és a hutuk. Amíg az ország gyarmat volt, Belgium ellenőrzése alatt állt, akik valamiért a tuszikat részesítették előnyben, létrehozva ezzel egy belső megosztottságot az ország addig nagyjából egységes lakosságában. Hiába, amihez az európaiak hozzányúlnak, ottbabér nem terem. Az ország 1962-ben önállóvá vált, és a komolyabb összefüggéseket kihagyva legyen elég annyi, hogy a szomszédos országokból tuszik által dominált milicisták próbáltak betörni a hutu kézben Ruandába. Hutuk elvetemült csoportjai úgy gondolták, hogy Ruanda sanyarú sorsáért valójában az “áruló” tuszik a felelősek. Létrehoztak egy rádióállomást, és annak uszító beszédeivel hergelték a népet.

Emlékeztető: Ruanda a szó szoros értelmében Afrika közepe, területe, mint két focipálya együtt, mostanában 10 millióan lakják. GDP-jét nézve a 2007-es lista utolsó harmadában kullog, Mo. a 49, összehasonlítás képpen. Tehát valami elképesztően szegények, és a fejlődés azon szintjén tartanak, amikor a rádió dominál, és valamilyen oknál fogva mindenkinek van egy kis kézben hordozhatója.

Események követik egymást, végül kitör a pokol: az időközben felfegyverkező hutu lakosság rátámad a tuszikra, és elkezdődik a népirtás. Semmivel nem másabb, mint amit Adolf művelt a század derekán, vagy Sztálin az örményekkel, a szerbek a délszláv háborúban, vagy … A különbség annyi, hogy itt nem olyan gyors a halál, mint a lövedékek esetében, mert az itteni fegyverek közé leginkább a dzsungelvágó kés és a a bot tartozik. A hutu milicia házról-házra jár, klönösen utaztak a gyerekekre; ha őket likvidálják, nem lesz tuszi utánpótlás. A tuszi nők helyzetét nem tagolom, mert mindenki sejti, mi történhetett, mielőtt meghalt szerencsétlen nő, már ha volt olyan szerencséje, hogy megölték utána. Mindez persze tuszi menekültáradatot indított a szomszédos országok felé, ahonnan tuszi felszabadító erők törtek be, melynek eredménye egy rettenetes polgárháború lett.

Hogy mégis miért? A kiskakas a szemétdombon tipikus esete. Szerencsételenek nem azzal vannak elfoglalva, hogy előteremtsék azt, amiből megélhetnének (már ha van hozzá elég, megfelelő minőségű földjük), hanem azzal, hogy ki parancsol kinek. Ahogy észrevettem, a legtöbb ország átesik ezen a fázison, de valaki már tanulhatna végül ebből és egyből egy magasab szintre léphetne.

Többet már nem regélek erről, aki felkészültnek érzi magát, ajánlom megnézésre (Nominated for 3 Oscars. Another 12 wins & 29 nominations.). Nem vagyok egy érzelgős típus, de ez egy szívszorító film a valóság kőkemény ábrázolásával, többek között a mocskos, gyáva, szarkeverő európaiakról. A legjobb az lett volna, ha ez a film sosem készülhetett volna el…

Végül legfrissebb élményemről, a “Battle in Seattle“-ről számolok be.

Először is: az ész megáll, hogy egy ilyen rendszerkritikus filmhez honnan szereztek ennyi híres színészt: Michelle Rodriguez, Charlie Theron, Jennifer Carpenter, André Benjamin, Martin Henderson, Joshua Jackson, Woody Harrelson.

Ez a film is megtörtént eseményen alapul. A WTO seattlei konferenciája arról lett híres, hogy “In mainstream media, the Seattle protesters have been portrayed either as violent extremists or as irrelevant “flat-earth advocates … and yuppies looking for their 1960s fix” as New York Times columnist Thomas Friedman put it.”

Olyan ez, mint az itthoni tüntetések, csak nagyban. Itthon is békésen indul, aztán megérkezik egy alacsony végzettségűekből álló, könnyen befolyásolható, rendkívül agresszív csoport (rendszerint provokátorok), és megpróbálják kihasználni a tüntetést vandalizmusuk kiélésére. Van, amikor sikerül megfékezni őket és van, amikor nem. Minden “rendes” tüntető rémálma, hogy összemossák ezzel a mocsokkal.

Nos, itt is valami hasonló történt. A WTO-t nem szeretjük. Ebbe most nem megyek bele, hogy miért, mert annyit én nem tudok írni. Ha rövid, jól összeszedett filmes összefoglalót akar látni valaki a WTO-IMF-WB témáról, ajánlom a The big sellout c. filmet, amúgy pedig Afrika, Latin-Amerika és Délkelet-Ázsia helyzete hűen tükrözi a kizsákmányoló kereskedelempolitikát. Ever heard of fair trade?

A polgármester megígéri a tüntetőknek a békés bánásmódot, a tüntetés lehetőségét. Azonban – spoiler kezdődik, ha érdekel a film, innentől óvatosan! - a provokátorcsoport romba dönt mindent és a rendőrök válogatás nélkül ütnek-vernek mindenkit, akit érnek, legyen az civil rendőr kolléga az utcán, rendőr kolléga várandós felesége, aki elveszti a gyermekét a 4. hónapban, stb. Természetesen ehhez hozzájárul nagy mennyiségű könnygáz, szigorúan csővel 2 centiről arcba (le van maradva a magyar rendőrség). A rendőrség tehát szétszedi a tüntetést, miközben a tanácsteremben a nagy kereskedelmi hatalmak szó szerint emberszámba sem veszik a fejlődő országokat.

Az események szerencsés kifejlődése miatt azonban félbeszakad a konferencia, a szegény országok elérik céljaikat – papíron. Azért csak papíron, mert megannyi ígéret és tüntetés ellenére még mindig nem történt érdemi változás.

Sebaj, jön még kutyára teherautó…azaz step by step, de előbb-utóbb lesz eredmény. Hozhatnék magyar példákat a kis erőfeszítések nagy sikereire (pl. Erzsébetváros ingatlanügyek), de ez (még) nem tiszán politikai blog.

Piros betűs napra lapozott a magyar bulizni járó közönség október 22-én. A szervezők nagyon ügyesen kitalálták, hogy ez az ideális nap a nagy buli megszervezésére, hiszen másnap senki nem megy dolgozni, így 2006 után, mikor a Studio James Zabielát látta vendégül, ismét nagy név érkezett az egykori hajójavító üzembe.

Ezúttal nem más volt a vendég, mint az egész elektronikus zene egyik leghíresebb művésze, John Digweed. Hallottam már játszani Diggert élőben 2006-ban a Summerfesten, majd 2007 tavaszán Kecelen, illetve hétről-hétre rádióban a Transitions nevű showjában. Így aztán érthető, hogy jó előre megvettem a jegyem, hiszen az ördög nem alszik, nekem be KELL jutnom.

Előzetes elvárásaimról:

1. Lehet, hogy azt mondják a szervezők, hogy limitált party lesz, lehet, hogy nem, de így is, úgy is heringbuli lesz. Ha egy ilyen nevet elhoznak, az nem olcsó mulatság, tehát vissza kell hozni az előre befektetett pénzt, és ha már sokan kíváncsiak a Mesterre, akkor jöjjenek minél többen, annál nagyobb lesz a haszon. Nem feltétlenül a jegyeladásból, hanem inkáb a helyszíni fogyasztásból lesz az extra nagy profit. Most már úgy vagyok vele, hogy lehet Rács Balu akármilyen laza arc, érthet akármennyire a zenéhez és a bookinghoz, azért menjen csak a büdös p.csába (már csak hogy stílusban is hozzá ereszkedjem), mert ő is ugyanolyan pénzéhes görény, mint az összes többi. Neki nyilván mindegy, hogy mi folyik a tánctéren, hiszen ő majd békésen álldogál a DJ mögött, közben fontoskodva rohangál párszor jobbra-balra. Az eddigi tapasztalatok ezt mutatták.

2. Az ilyen bulikon a társaság roppant vegyes. Lesz egy adag a “műértő” fajtából, ők legkésőbb 11-kor ott lesznek, hiszen a warm-up része az estének. Lesz egy hatalmas adag ember, aki nem feltétlenül műértő, de a zene és a név miatt jön, akár Magyaroszág egy távoli pontjáról is, nagyon becsülendő. Ezenkívül lesz egy rész, akinek az estéről a Studio jut eszébe: Cicáék lemennek megmutatni az új rucit, a fiatalabbak felszednek néhány rájuk vadászó erősen 30-as korosztályból való férfiút (ismertető: mintha most jött volna a tárgyalásról, csak a lazaság kedvéért az öltöny nadrágját farmerre cserélte, és az egész este során gyakorlatilag háttal áll a pultnak). szerencsés esetben ez a réteg hátul marad, rosszabb esetben eloszlik a térben, és rajtad keresztül mászik át nagyjából 15-ször a buli alatt szomjat oltani.

3. A Chriss-Slam Jr. warm-up jó lesz, de jobb, ha Krisztián egyedül játszik. Szerintem ő jobb DJ, mint Zsazsa, és no offense, de jobb, ha egy egységes művet hallunk, mint amikor két, együtt viszonylag ritkán játszó ember összeáll. Emlékképeim szerint volt néhány furcsaság a hasonlóképpen megoldott Summerfesten anno, szóval jobb lenne, ha külön pakolnának.

4. Digweed jó lesz. Mindig az, ezúttal sem lesz másképp. Hogy mit játszik, az jó kérdés, mert anno a Summerfesten sok volt a minimal, Kecelen kőkemény technot kaptunk, a rádióban meg vegyesen megy minden, de veretés nem szokott lenni. Mivel most jelent meg a Bedrock 10 éves fennállása alkalmából a Past Present Future c. albuma, amin sok régi klasszikus remixe kapott helyet, valószínűleg jópárat fogunk hallani az este során.

Nézzük, mi történt az este során:

Mivel magamat a műértő csoportba sorolom, kb 11-re értem oda. Kicsit szégyeltem az arcom, mert máskor korábban szoktam érkezni, de aznap edzésem volt, és nem akartam, hogy esetleg idejekorán elfáradjak. Nem voltunk sokan lent, pár (20) warm up fan nyomta csak a pult előtt, én viszont egyből felmentem, ahol már nagyobb volt a tömeg, de még elfogadható sűrűségben. Kerestem egy jó helyet, ahonnan jól rá lehet látni a pultra, és figyeltem a folyamatokat. A szívem mélyén bíztam egy Tenaglia-s buliban, azaz hogy sok hely marad, azonban a folyamatosan érkező embertömeg ezt az álmot hip-hop eloszlatta. Ekkor még csak Chiss pörgetett, szokás szerint igen kellemes dallamokat, majd fél 12 felé megjött Zsazsa, és nekiláttak a b2b-nek. Ca. 2-3 szám után váltottak, de hogy nem egy ember játszik, az egyből érezhető volt. Chrissel ellentétben Slam Jr. nem a finom keverések embere, piff felnyomta a hangerőt egyből és már az első lemeze is jóval az addigi BPM fölött volt. Időnként kicsit sok lett a hangokból, de Chriss, mikor visszavette az irányítást, gyorsan leápolt a füleket. Ahogy sejtettem, pontosan egy órakor megjelent Digweed a kis táskájával, mögötte szorosan James Cole-lal, aki valamilyen oknál fogva az azesti guide-ja volt.

Ekkorra már mocsok nagy tömeg volt lent-fent egyaránt. Szerencsémra körülöttem egészen rendes emberek voltak: jobbomon egy igen hevesen táncoló, roppant helyes hölgy volt, balomon szintén tempósan tipegő, ám kevésbé helyes teremtés kapott helyet. Hátulról védve voltam, normális arcok buliztak arrafelé.

Digweed startjánál bekapcsolták a lézereket, ő pedig elég kemény lemezekkel kezdett. Sejthető volt, hogy ahonnan ezek jöttek, ott van még több is, így aztán agyilag egy erőteljes veretésre készültem fel pár pillanat alatt. A következő négy és fél órában övé volt a hely, és bár nem csinált semmi Zabielás lélegzetelállítót, mégis lenyűgöző volt, ahogy folyamatosan 3 lemezjátszón adagolt a muzsikát. Természetesen semmi hiba, pontos keverések, alig hallható átmenetek. szokása szerint semmi ugrabugrát nem csinált, párszor tapsolt, de amúgy végig koncentráltan tekergette a potokat. Még ha kicsit messze is voltam a pulttól, mégis jó rálátásom volt az eszközökre, és próbáltam figyelni, miket csinál, de be kell, hogy valljam, néha nem értettem, honnan jön a hang hirtelen, vagy hová tűnt egy másik. Nincs mit tenni, nem ma kezdte.

Közben alakult körülöttem a tömeg. Jófej voltam, és átengedtem az első sort egy idő után, és sajnos bekerültem a bárpult felé vezető darálóba, ahol folyamatosan figyelemmel kellett lenni a pohár-és üvegszállító fiúkra, meg a pult felé tartó népre. Ahogy az szokott lenni, volt sok “elöl megy a mackó, húzza maga után a csajt” és “elöl megy a csaj, csíp-rúg-harap, mögötte a szúrós tekintetű fazon a hamis Armani felsőben”. Ez nagyon nem jött be, úgyhogy visszaküzdöttem magam a belsőbb régiókba. Komolyan nem értem, minek jönnek ezek az emberek ilyen buliba. Ha lötyögni akarnak, menjenek máshova, vagy otthon csavarják fel a zenét és beszélgessenek 5 órán át üvöltözve egymással. Miért terhelnek másokat itt? Na mindegy, ez van.

Visszatérve a zenéhez: főleg a szett vége felé, sok szám hangzott el az említett albumról, többek között Misstress Barbara K10-je, természetesen remixben, vagy éppen aktuális nagy kedvencem, a Bedrock – Forge Tom Middleton újraértelmezésében. Már a rádióban hallva is leestem a székről, de amikor észrevettem, hogy ez jön, gondoltam, a kiállásnál leszedik a tetőt az emberek. Mivel a remix elég új, nem sokan ismerték, így mérsékelt örjöngés volt tapasztalható, de nekem nagyon bejött ez a szám ezen a hangrendszeren. Elég nyilvánvaló volt, hogy mivel fejezi be a szetjét Mr. Digweed: a Bedrock legnagyobb sikere, a kb. mindenki által Heaven Scent szólt M.O.D.E. remixben, ami szerintem nem tett hozzá az eredeti csodához, de hát Diggernek most ez a kedvence, hát legyen. Mondanom sem kell, ennél a számnál eszméletség uralkodott el a közönségen, akik végül vastapssal köszönték meg az angol úriember produkcióját.

A rövidke levezetést Chriss kezdte meg fél 6 körül, a Coronitába nem vándorló közönség pedig elindult kipihenni az egész éjszakás pörgést, velem együtt.

Összességében tehát nekem nagyon bejött a buli, pontosan azt kaptam, amit vártam, sőt, emberből még többet is. Mikor páran felemelték emiatt a szavukat a just forumon, Balu visszavágott a szokásos “de aki később jön az ne engedjük be?” kérdéssel. Szerintem legyen csak limitált a buli (ami nem Studio befogadóképessége + 1000 főt jelent), és aki elég korán megvette a jegyet, az ott lesz, aki meg nem, az majd legközelebb jobban figyel.

Osztályozva: zene 5, hang+fény 5, szervezés 2, nép 3.

Már régóta kószált bennem a gondolat, hogy ki kéne menni kézilabda meccsre. Furcsán hangzik, tudom, elvégre nem arról vagyok híres, hogy élek-halok ezért a játékért, de azért már jó ideje szívesen nézem, igaz, általában válogatott meccsekről van szó.

Megnéztem a lehetőségeimet még régebben, és arra jutottam, hogy egy ideig nem fogok menni, mivel az akkori legjobb csapat, a Dunaferr dunaújvárosi, és az elég messzi helynek tűnt. A másik jó csapat a Győr volt, ami szintén nem a szomszédban van. Ezután egy időre elsikkadt a kézimeccs gondolata, de nemrég ismét feltört bennem, és rájöttem, hogy pesti lakos lévén nyilván a Fradinak fogok drukkolni. Így tehát utánanéztem a lehetőségeknek, és láttam, hogy bár ezt a szakosztályt is megrázta a pénzhiány, mégis létezik még a csapat, igaz, pár sztár távozott.

Nem volt nehéz rávenni Mariannt, hogy menjünk ki egy meccsre, így aztán tegnap, 2008. október 8-án kilátogattunk az igen kalandos helyen fekvő stadionba. Nem sok sporteseményt láttam még élőben: voltam öttusa vb-n idén nyáron (ingyen), láttam ritmikus sportgimnasztikát (ingyen), párszor voltam “focimeccsen” Egerváron (ingyen), kimentem az úszó eb-re (szinte jelképes összeg) és természetesen voltam bicikliversenyen is. Tehát eddig még nem fizettem túl sokat sportesemény megtekintéséért, hiszen nem sok olyan sport van itthon, ami megüti azt a színvonalat, hogy pénzt adjak ki érte. Ezügyben élen jár a foci, ami valahogy sosem hiányzott. Itthon szerintem akkor vesz az ember jól megtérülő jegyet sporteseményre, ha az vizilabda mérkőzésre, kajak-kenu viadalra, úszóversenyre vagy kézilabda meccssre vesz.

A bejutás az 1000 forintos jegy megvétele után könnyen ment, találtunk helyet a legfelső sorban, szinte pont a pálya közepénél helyet. Nem volt gond a felső sor, mert elég kicsi ahhoz a játéktér, hogy minden jól látszódjék, másrészt pedig párnázott székeket találtunk, harmadsorban pedig nem voltak körülöttünk igazán sokan.

A Fradi aznap este a nem túl acélos Vasassal játszott, és bizony játszott a csapat. Már az első félidő végén is 10 gól körüli volt a házigazdák előnye, a vége pedig 39-25 lett. Érdekes volt megfigyelni a szurkolói szokásokat, a szurkolók összetételét (jaj, előtört belőlem a szociológus), valamint hallgatni a szurkolói szakértelmet.

A focimeccsektől eltérően nem volt agresszió, verekedés, dobálás, semmi, remek hangulatban zajlott a meccs. A végén a csapat megköszönte a bíztatást, és egy pacsizós tiszteletkör után elvonult az öltözőbe.

Gyanítom, nem ez volt az utolsó meccsük, amit láttam!

Nemrég olvastam pár érdekes adatot egyik kedvenc tompulós, ám felettébb jó angoltanulós sorozatomról. A The Hills-ről van szó, aminek most már a 4. season-je indult el éppen. E blog olvasójának nem nagyon kell bemutatni a főszereplőket, így aztán egyből rátérhetek a lényegre.

Pénz, sok-sok pénz. Erről lesz szó a következő sorokban, azaz hogyan folynak dollár(száz)ezrek az MTV tinisorozatában. Nézzük a főszereplőt, és egyben kedvencemet, Lauren Conradot.

Gimiben volt egy Toyota Forerunner-je, de mikor Hollywoodba költözött, megkapta anyu hármas Biemerjét (ez látható az első season theme-je alatt, természetesen coupé). Ahogy beindul a sorozat, máris egy Mercedes CLK 350 Convertible-ben láthattuk villani a szőke szépséget, ami úgy 54,500 $ barátok között is. Ennyit a közelekedésről.

A második season végén megvette az addig “csak” bérelt vityillót Hollywoodban. 3009 (azaz háromezer-kilenc) négyzetméter, három hálóval, 2,5 fürdővel (bár a fél fürdőt nehezen tudom elképzelni), plusz vendégház (ebben lakott a Heidit “váltó” barátnője, Audrina). Mindezt potom 2,36 millió dollárért, yeah, szarjunk bele a propellerbe!!! Ő valamit jobban csinált, mint én, hogy ennyi idősen ennyi zsetonja van. De ne is siránkozzunk tovább ezen, hiszen bőven van még hátra adat!

Ami a szépségápolást illeti, mindent nem tudhatunk, de LC olyan helyre jár, ahol a melírozás 221 dollárnál kezdődik, egy egyszerű vágást pedig már 136 dodóból meg lehet úszni. Volt valaki, aki rendezetlen séróval látta a hölgyet? Tehát akkor gyakran jár…

Ezt követően nézzünk bele a ruhásszekrénybe. Nem egyszerű eset, hiszen végeláthatatlanul hosszan kígyóznak a ruhák a fogasokon és a cipellőknek már külön szoba kell, így aztán csak egy egyszerű nappali és egy esti összeállítást nézünk meg:

Blouse by Tibi: $310
J Brand 12” Jeans – $165
Marc Jacobs Collection Quilted Margot Bag – $1,275

Pár napszemcsi:
Marc Jacobs MJ Gold Aviators – $305
Chloe Filao Sunglasses – $330
Rayban Wayfarers – $139.95
Dita Supa Dupa Sunglasses – $225

Ami az estét illeti:
D&G Dolce & Gabbana Mesh Overlay Dress – $645
Catherine Malandrino Watercolor Mini Dress – $347
Christian Louboutin Very Noeud Slingbacks – $795

Nőt persze nem látunk táska nélkül, így aztán LC esetében legtöbbször a Chanel 2.55-öst pillanthatjuk meg, amit még Jasontől kapott az első season végén. 3000 dollár, kit lep meg.

Honnan jön ez az irdatlan mennyiségű pénz?

Nos, LC szülei eladták a Laguna Beachben oly’ sokszor látott házukat. 2004-es építés, 8000 négyzetméter, valamelyest látszik a vizecske is, 17,9 millió dollárért el is kelt. Otthonról eddig sem voltak szűkmarkúak a szülők, ha valami tehát nem jönne össze Laurennek, ki tudják fizetni az albérletet. Persze ez nem valószínű, hiszen LC nagykorú, és dolgozik, ó, igen, keményen. Van már saját ruhakollekciója is, valamint szerepel például egy filmsorozatban, amiben minden egyes epizódért 75 ezer dollárt kap, a negyedik season tehát 1,4 millió dollárt hoz neki.

Hogy ne csak erről a hölgyről legyen szó, megemlítem a többi szereplő gázsiját is, pusztán felsorolás szinten:

Heidi Montag: $65,000 részenként ($1.25 millió per év)
Spencer Pratt: $65,000 per episode ($1.25 millió per év)
Audrina: $35,000 per episode ($665,000 per év)
Whitney: $20,000 per episode ($380,000 season-önként)
Brody: $10,000 per episode ($190,000 per év)
Lauren “Lo”: $10,000 per episode ($190,00 a The Hills Season 4-ért)
Stephanie: $8,000 per episode ($152,00 a Season 4-ért)

Rövid ki-kicsoda: Heidi ugye az egykori jóbarát, második seasontól, amikor összejött Spancerrel, ősellenségek LC-vel. Azóta viselkedése alapján alattomos kurvaként jellemezhető. Spancer a tipikus amerikai undoríatófejű köcsög, a barátja, leendő férje, aki a pár sorral lejjebb szereplő Brodynak a legjobb spannja volt. Brody érdekes fazon, járt egy évig Kristinnel, megvolt neki Nicole Ritchie, aztán Laurennel volt hol együtt, hol nem. Tud élni a srác, azt meg kell hagyni. Audrina LC egyik barátnője, a harmadik seasonben került elég közel hozzá, Whitney LC-vel dolgozott a Teen Vogueban LA-ben, szintén jó barátnő; Lo régi ismerős, a 3. seasonben kezdett feltűnni, a 4.ben már nagy szerepe van. Lo és Audrina nem jönnek igazán, szóval érdekes helyzet ez Laurennek megint. Stephanie pedig Spencer huga, korábban irtó gonosz volt, azóta úgy tudom, változott.

Egyszóval, ahogy Fink összegezné ezt: Scheißleben!

Végül a sok szörnyülködés után jöhet pár kép, hogy kisimuljanak a ráncok a homlokon, avagy képes guide a fenti ki-kicsodához:) Kattra nagyobb!