Sport

Ahogy a cím is mondja, síelni voltam, de ezúttal nem a szokásos társasággal, hanem Hüssel, ami merőben más volt, mint a korábbi bandázós síelések.

Az előző tél kimaradt, nem voltam síelni, mivel sajnos nem sikerült megszervezni az utazást azokkal, nähmlich Dave, Matya, Dredd, Terence, Bence, Gerő. Idén mindenképpen akartam látni havat testközelből, így biztos voltam benne, hogy el fogok menni, a kérdés már csak az volt, hogy kivel. A helyszínben könnyen megegyezünk a tagokkal, de az időpont a vizsgaidőszakok kuszasága, az emberek külhoni tartózkodása és egyéb okok miatt mindig a springende Punkt.

Legnagyobb sajnálatomra idén sem sikerült összeszervezni magunkat, és már kezdtem megszokni az egyedül síelés gondolatát, mikor váratlanul fény gyúlt az éjszakában: az eddig alig síelő, így nem is nagyon tudó Hüsim úgy gondolta, eljönne velem síelni.

Nos, ez több szempontból is új dolog: egyrészt, mert ezesetben nincs zúzás, másrészt még soha sem tanítottam síelést, bár már megfordult a fejemben (amikor Dave-vel diszkonnektálni akartunk egy időre az egyetemmről és inkább sí/snowboardoktatók akartunk lenni), harmadrészt pedig ha lánnyal utazik az ember, akkor nem egy sízoknit visz egy hétre, hanem hármat, és ez a helyzet az aláöltözettel, stb.

Én up voltam a challange-re, bejelentkeztünk egy 5-6 napos síelésre a már ismert Gerlitzenbe Mariannal, illetve az ő egyik régi ismerősével, Vicával, valamint az ő barátjával, Dáviddal. Vicával már találkoztam párszor, Dávidról pedig sejtettem, hogy nem lehet rossz arc, ha biciklis futár volt:)

Február 8-án, hajnalban megkezdődött a bepakolás az emeletes buszba, ami nem volt egyszerű és gyors, mivel picit több csomag volt, mint amennyit a szervezők terveztek, így aztán pl. Vicáék táskája a busz WC-jében utazott a karintiai végállomásig. Pozitív volt ebben a szervezésben, hogy ülésrend volt a buszon, így nem volt botrány abból, ki hol ül, mivel a társaságok nem váltak szét egymástól. A 7 órai indulást követően sok stoppal, egy túl sok Unicumot magába töltő hangadó sráccal pár sorral előttünk megérkeztünk Annenheimba du. 3 felé.

Az ekkor következő rész nem jött be nekem igazán: két szállás volt, mindkettő ca. 50 méterre a hegyre induló Kanzelbahntól, az ott futó út alatt és fölött. Ezen az úton egy buszmegállóban állt meg buszunk, pakoltunk ki 10 perc alatt (miközben egy magyar párocska majdnem behúzta Dávid botját), majd indultunk meg szállásunk felé a 30 kiló csomaggal (4-4 táska/fő) felfelé a szállásunkra. Na ezt a kis utat nem kívánom senkinek…

Aztán megérkeztünk a házba. Ez egy villa volt egykoron, ma Jugendherbergének használják sztem, azaz nélkülöz egy pár dolgot, amit az ember a szállótól elvárna. Két magyar néni vezeti a helyet, mit mondjak, nem egészen a szívélyes vendéglátó mintapéldányai. Megkaptuk a kulcsot, irány az emelet. Szobánk mókás oldala az volt, hogy egy emeletes ágy volt benne, valamint egy szekrény, egy asztal és egy mosdó, ca. 4-5 nm alapterületen. A mosdót nem mint helység kell érteni, hanem mind tárgyat, mivel a WC és a zuhanyzó a folyosón volt, amin 7-8 szoba lakói osztoztak. Akár hiszi a kedves Olvasó, akár nem, a néni behúzott még tőlünk 20-20€ kauciót. Az egész szoba nem ért 40-et:D

A szálláson kaptunk reggelit és vacsorát, ami a házinéni felügyelete alatt zajlott (szigorúan 3 zsömle/fő reggelire, tea elvitelre 0,65€/liter, stb.) és nem mindig volt elég nekem. Nem mondom, hogy szenvedtem a körülményeink miatt, de azért egy pöttyet jobbat vártam volna.

De nem is ez a lényeg, hanem a síelés. Reggel fél 10 körül már kint voltunk a pályán, ahol ca. délután 4-ig maradtunk. A pályák rendben voltak, sok hó volt (és sok ember is), voltak fejlesztések is a legutóbbi, 3 évvel ezelőtti gerlitzeni vizitem óta. Az időjárás egészen jó fej volt velünk, az első napon teljes napsütés, ami egész jól tartotta magát a következőkben is. Havazás nem volt, csak a két utolsó napon erősödött meg a szél a hegytetőn olyannyira, hogy mikor próbáltunk onnan lefele csúszni, és ha épp szembeszél volt azon a helyen, akkor egyhelyben álltunk! A két kezdő lány miatt azonban amúgy sem volt frekventált hely a hegycsúcs nekünk ezen a héten, lent pedig mindig szép idő volt.

Hüsi és Vica is gyorsan tanultak, most már bármelyik piros pályán le tudnak jönni. Emlékeztetőül: 5 napi tanulás volt csak! Csak 1-2 fekete pálya volt, és bár nem próbáltuk ki velük (csak Dáviddal ketten, mikor kimenőn voltunk), könnyen lehet, hogy megküzdöttek volna a kihívással. However, safety first.

A következő sorokban felsorolok kulcsszavakat, amik jellemzik a hetünket: liftek, csúszás, bukfencek (én ezen a héten nem estem!), sírva röhögés a hóban, angyalkázás (lásd a képen), verseny a Meex szervezésében, halfpipe, korlát, Germknödel ohne/mit Mohn, forró csoki, Kaiserschmarren, Käsespätzle, helyes síoktatók, elszabadult snowboard keresése, kék-zöld foltok Hüsön, Scrabble-és Uno partik este (enyúlágy, műveremke, Zsákék, Uno-uno-uno), Glühwein. Röviden ennyi:)

Pénteken, 13-án (…) pedig az aznapi síelés után hazaindultunk két busszal (jól működött a logisztika! Ez nem vicc!) és éjfél után nem sokkal itthon is voltunk.

Összegezve ezt a hetet: nagy móka volt, lehet, hogy jövőre is Vicáékkal megyünk, de akkor már könnyen lehet, hogy Hüsivel kipróbáljuk a snowboardot…

Érdekes sporteseménynek voltam szemtanúja nagyjából egy hete, mikor elkísértem Mariannt a versenyére.

Drága barátnőm még a nyár elején fejébe vette, hogy a következő sportja a curling lesz. Annak ellére, hogy szüleivel együtt furcsán néztünk rá, nekilátott, keresett magának csapatot és amint eljött az ősz, ő már ott is volt az edzéseken. Mivel Magyarországon (tudtommal) az egyetlen curlingpálya Budaörsön van, így oda jár, ami azért nagyon szerencsés, mert az edzések vagy 7-től 9-ig, vagy 9-től 11-ig vannak, így hazajutni onnan Szigetszentmiklósra tömegközlekedéssel gyakorlatilag reménytelen próbálkozás.

Hüsi az FTC Catz csapatában van, rajta kívül 4-5-en vannak a teamben. Ez a csapat is elindult az előző hétvégén tartott versenyen, meglepetésemre csomó csapat van, férfi-női egyaránt. Egyik nap ki is látogattam egy mérkőzésre, amit egy sorstárs kollégával tekintettem meg. Ő már három meccset látott, nekem ez volt az első, de egész könnyen érthető a játék. A probléma vele az, hogy egy meccs 105 perces, a játék tele van angol szavakkal, amik miatt elsőre nehezen érted meg a játékot (lásd amerikai foci). A helyzet súlyosbodik, ha a nézőtéren szakértő közönség vesz körül, akik ezekkel a szavakkal dobálódznak és szemlátomást jobban értenek hozzá, mint bárki a világon.

Szóval kimentem a meccsre, végignéztem, egészen le is tudott kötni. Más kérdés, hogy szegény cicák ezúttal csúnyán kikaptak, de a tornán így is magas helyezést értek el. Könnyen lehet, hogy megyek még meccsre, csak még szoknom kell a gondolatot:)

Lökdösik a cicák a teáskannát

PS.  Mariann azóta bővítette az aktívan űzött sportok listáját a siklóernyőzéssel…

Már régóta kószált bennem a gondolat, hogy ki kéne menni kézilabda meccsre. Furcsán hangzik, tudom, elvégre nem arról vagyok híres, hogy élek-halok ezért a játékért, de azért már jó ideje szívesen nézem, igaz, általában válogatott meccsekről van szó.

Megnéztem a lehetőségeimet még régebben, és arra jutottam, hogy egy ideig nem fogok menni, mivel az akkori legjobb csapat, a Dunaferr dunaújvárosi, és az elég messzi helynek tűnt. A másik jó csapat a Győr volt, ami szintén nem a szomszédban van. Ezután egy időre elsikkadt a kézimeccs gondolata, de nemrég ismét feltört bennem, és rájöttem, hogy pesti lakos lévén nyilván a Fradinak fogok drukkolni. Így tehát utánanéztem a lehetőségeknek, és láttam, hogy bár ezt a szakosztályt is megrázta a pénzhiány, mégis létezik még a csapat, igaz, pár sztár távozott.

Nem volt nehéz rávenni Mariannt, hogy menjünk ki egy meccsre, így aztán tegnap, 2008. október 8-án kilátogattunk az igen kalandos helyen fekvő stadionba. Nem sok sporteseményt láttam még élőben: voltam öttusa vb-n idén nyáron (ingyen), láttam ritmikus sportgimnasztikát (ingyen), párszor voltam “focimeccsen” Egerváron (ingyen), kimentem az úszó eb-re (szinte jelképes összeg) és természetesen voltam bicikliversenyen is. Tehát eddig még nem fizettem túl sokat sportesemény megtekintéséért, hiszen nem sok olyan sport van itthon, ami megüti azt a színvonalat, hogy pénzt adjak ki érte. Ezügyben élen jár a foci, ami valahogy sosem hiányzott. Itthon szerintem akkor vesz az ember jól megtérülő jegyet sporteseményre, ha az vizilabda mérkőzésre, kajak-kenu viadalra, úszóversenyre vagy kézilabda meccssre vesz.

A bejutás az 1000 forintos jegy megvétele után könnyen ment, találtunk helyet a legfelső sorban, szinte pont a pálya közepénél helyet. Nem volt gond a felső sor, mert elég kicsi ahhoz a játéktér, hogy minden jól látszódjék, másrészt pedig párnázott székeket találtunk, harmadsorban pedig nem voltak körülöttünk igazán sokan.

A Fradi aznap este a nem túl acélos Vasassal játszott, és bizony játszott a csapat. Már az első félidő végén is 10 gól körüli volt a házigazdák előnye, a vége pedig 39-25 lett. Érdekes volt megfigyelni a szurkolói szokásokat, a szurkolók összetételét (jaj, előtört belőlem a szociológus), valamint hallgatni a szurkolói szakértelmet.

A focimeccsektől eltérően nem volt agresszió, verekedés, dobálás, semmi, remek hangulatban zajlott a meccs. A végén a csapat megköszönte a bíztatást, és egy pacsizós tiszteletkör után elvonult az öltözőbe.

Gyanítom, nem ez volt az utolsó meccsük, amit láttam!